Ez a nagy szerencsém, mert ha nem szeretnék, akkor is meg kéne csinálni, és akkor milyen nagyon rosszul is esne egész nap görnyedni, és közben morogni, hogy "én ezt mennyire utálom!"
Bár még az is lehet, hogy akkor veteményünk se lenne, mert ha a növényekhez (is) az ember nem szeretettel fordul, azok biztosan nem növekednek olyan szépen!
Viszont akkor ezt továbbgondolva, lehet, ha mégiscsak utálnék gazolni, akkor a gazok éreznék, hogy ki nem állhatom őket és nagy bánatukban még nőni se lenne kedvük. : )
Lehet, hogy most találtam fel a tutit? : )
Akárhogy is legyen, íme néhány kép a szerelmetes veteményemről:
Az első (kisebbik) vetemény, a baromfiudvarral:
Az idén az első vetésből kelt kaprok annyira elvarázsoltak, hogy meghagytam őket dísznek. Még pár napig gyönyörködöm bennük. Majd a másodvetést idejében leszedem, hogy legyen a mélyhűtőben télire finom, aromás kapor.
Paprikák,
Mángoldból most nem vetettem olyan sokat, mert ez a kisebb sor is bőven ellát bennünket annyival, hogy egész télen kitartson a készlet.
Kicsi paszternák:
A paradicsomok gyönyörűek. Rájuk mindig azért vagyok nagyon büszke, mert magról neveljük őket. Ott kezdték az életüket a szoba ablakban:
A szokásos hagyma - répa páros:
A hátsó (nagyobb) veteményes. Ebből a perspektívából nagyon dzsumbujos, sőt más perspektívából is. : )
Itt rengeteg minden nő "magától". Ha lehet, akkor otthagyjuk őket, ahol a "világra jöttek".
Hát ilyen képet mutat most a veteményünk. Tököt, cukkinit most nem fényképeztem. Szegény... pedig szépen adja már a terményeit. És a tyúkok is mennyire szeretik a kikapart magos részét!
