Szükségeltetik hozzá valamiféle karika (én ismét a táskafül-karikát használtam fel), illetve valamilyen fonal.
Körbetekerjük a karikát a fonallal. Lehet ez megegyező színű a középső virág mintával, de lehet eltérő is. (A gyapjúnapon is volt ki így, volt ki úgy készítette, és nagyon jól mutatott mindkettő.)
Meghorgoljuk a középre szánt virágot.
A virág mintáját ebből a könyvből vettem.
Befejezéskor hosszú szálat hagyunk, úgy vágjuk le a kész mintát a gombolyagról, és ezzel a fonallal (tűbe fűzve) körbe kifeszítjük a virágot a karikán.
Tetszés szerint díszítjük.
Némi szakirodalom a wikipédiából az álomfogóról:
Az álomfogó, más néven: álomcsapda (ojibwe nyelven: asabikeshiinh vagy bawaajige nagwaagan) az észak-amerikai indián kultúrában kézzel készült tárgy, aminek alapját fűzfából készült karika adja, melyre laza hálót szőnek. Ezt díszítik személyes, illetve szentelt kiegészítőkkel, például madártollakkal vagy gyöngyökkel.
Eredet és legenda
Az álomfogó hagyománya az ojibwa törzsből származik, később a cseroki és a kajova törzsre volt igen jellemző a készítése. Azonban az 1960-as 70-es évek pánindián mozgalma során az amerikai őslakosok többi népcsoportja is átvette ezt a szokást. Így lett ez a különböző indián törzsek egységének szimbóluma.A hagyomány szerint egy kisebb kör vagy könnycsepp alakú keret körül állati ínból vagy vékony fonalból hálót készítenek. Az álomfogót az ágy fölé akasztják, mintegy bűbájként használva, hogy megvédjék gyermekeiket a rémálmoktól. A fűzfából és inakból készült álomfogó nem él örökké, éppen kiszáradásával jelzi, hogy a gyermek átlépett a felnőttkorba. Az indiánok hisznek benne, hogy az álomfogó kiszűri a rossz álmokat: „A jó álmok átjutnak a nyíláson, a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban, s elvesznek a hajnal fényében.”[1]
