Sokat gondolkoztam

Végülis ez egy alkotó blog, mennyire is tartozik ide a magánéletem?
Végülis ez a blog rólam szól, miért is ne tartozna ide a magánéletem, ha nem is minden percemet kivesézve, de nagyvonalakban?

De kire is tartozik az én életem a közvetlen környezetemen kívül?
Viszont a statisztikából látom, ha a hozzászólásokból nem is, hogy még mindig szép számmal olvastok engem nap, mint nap, s megérdemlitek, hogy normális keretek között őszintén szóljak Hozzátok, hogy ne legyen fejkapkodások, "jé, mi van?"-ok.

Szóval vacilálok már egy ideje, hogy mennyire is osszam meg Veletek a magánéletemet, de most, hogy közzétettem a nagykörűi házunk eladóvá válását, úgy érzem, hogy mégiscsak kissé meg kell szólalnom.

Shakespeare-t idézve színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... 

Nálunk is kissé módosult helyszínnel, kissé módosult szereposztással zajlik ez az életnek nevezett színdarab több, mint egy éve, amit több évnyi "mentsük, ami menthető" időszak előzött meg. 
Tényleg megpróbáltuk mindent...

A szereplők nagy része ugyanaz, de az egyik főszerep helyett két másik szerepkör lépett a színre. 
A helyszínek egyik része is kissé módosult.

Nagyon - nagyon sokat tanultam az elmúlt években.
Teljesen másként látom az életet, az embereket, a helyzeteket.
Az egyik legfontosabb, hogy NINCS JOGOM másokat megítélni. Egyszerűen nincs jogom hozzá, és most teljesen értetlenül, szinte idegenként nézek arra az énemre, aki korábban annyi energiát pazarolt arra, hogy más életével foglalkozzon, azon agyaljon, arról alkosson véleményt, mikor a saját életünk körül pont annyi agyalni való van, ami kitart egy életre. Azt is megértettem, hogy azzal, hogy mások életével foglalkzotam, az agyam tudatalatt mentesíteni akarta magát az alól, hogy a saját életem problémájával kelljen törődnie.  És mostmár tudom, hogy ezzel mások is így vannak. Csak drukkolni tudok nekik, hogy ezt egyszer Ők is megértsék!

Azt olvastam az egyik számomra nagyon tanulságos könyvben, hogy a mi generációnk egy híd generáció a szüleink és a gyerekeink között. A "szűzen férjhez menni" és a mai fiatalok értékrendje között hatalmas a távolság. Nem posztom megítélni, hogy melyik generációnk van igaza, és melyiknek nem, (sőt nincs is olyan, hogy "igaza van") de azt látom, hogy ez tényleg így van. Már mi se vagyunk azok a nők, akik annál jobb asszonyok, minél többet tűrnek. Ennek folyományaként azt kellett megértenem, hogy mindenki azt teszi, úgy gondolkodik, ahogyan arra a legjobb tudása szerint képes. Mindenki annyit tesz hozzá az életünkhöz, amennyit pont akkor hozzá tud tenni. Semmi sem ellenünk van, hanem minden értünk. Még a pokoli rossz is azért történik, hogy abból tanuljunk, pozitívat hozzunk ki. Erre egy nagyon szemléletes jelkép a 8-as. (úgy lent, mint fent) Ha nagy a 8-as hasa, akkor nagy a feje is. Minél rosszabb lent, annál jobb lesz fent, minél kisebb lent, annál kisebb fent is. És ez tényleg annyira törvényszerű.

Húúú, sokat tudnék még írni, de most befejezem. Mindenkinek minden jót kívánok, mindenkinek azt kívánom, hogy a gyermekei másik szülőjében találja meg az igazi társát, mert mindenkinek akkor a legjobb. De, ha ez nem így történik, és az élet szembehozza vele ezt a, mindenk felett álló összetartozás érzést egy másik személy iránt, akkor csak azért ne maradjanak együtt a házaspár, mert a szülei, a nagyszülei, a szomszéd bácsi is így élt ("végigszenvedve" az életét egy nem működő kapcsolatban). Ez ne legyen példa, mert Ők egy teljesen más generáció voltak. Mi már nem így vagyunk "beprogramozva" és ha csak ez az egy nyomos érvünk van a család együtt tartására, akkor abba mi belebetegszünk, belehalunk, de nem csak mi, hanem a másik is. (Meg lehet nézni a halálozások arányát. Milyen betegségekbe is halnak bele ma az emberek. Prosztatarák, méhnyakrák, szívinfarktus. (melyik szerveink is ezek?)

Összegzésként: szerintem semmi sem történik velünk véletlenül, semmi sem történik velünk "kiszúrásból".
Minden értünk van, hisz a mi életünk, a mi programunk. Valamit meg kell tanulnunk, meg kell értenünk általa, illetve el kell fogadnunk a felsőbb hatalmat. Nincsen semmi nélküle, minden mögött ott van Ő, minden másodperccel, minden történéssel minket segít, hogy el tudjunk jutni A-ból B-be. És amikor iszonyúan fáj, amikor azt hisszük, hogy nem bírjuk tovább, azt hisszük, hogy büntet, akkor is minden azért van, hogy segítsen, mert NEM BÜNTET! Mert az élet nem büntetés, hanem tanulások végtelen folyamata.
Nekem ezekkel az új tudásokkal, megértésekkel könnyebbé vált az életem történéseinek feldolgozása.
Ezt kívánom Nektek is!

ui: Én ezeket a sorokat azért írtam le, mert ezek az én nézeteim. Nem akarok senkit sem meggyőzni az igazamról, hisz nincs olyan, hogy igazság. Mindenkinek megvan a maga igaza, amit magáévá tud tenni. Ez mindenkinek a saját dolga/ügye.
Cserébe annyit kérek, hogy ne ítélkezzetek fölöttem. Én hálás vagyok mindenkinek mindenért. Rengeteget tanultam azoktól az emberektől, akik eddigi életem részesei voltak. Amiket nekik köszönhetek, azt nem kaphattam volna meg másoktól, hisz azért voltak ŐK jelen az életemben. Amit azóta is kapok (még a nemkapás is kapásnak számít), azokat is köszönöm,  hisz azokat is meg kell tapasztalnom.
Szóval így kerek a világ!!! :)

Érdekes ez az életnek nevezett színdarab!