rántottam ki magamat a teljes punnyadásból.
Aránylag szerencsés alkat vagyok, mert egész jól eléldegéltem eddig a sportgimiben magamra szedett izomzatból.
De ez mára elfogyott.
És az egész mozgáshoz való hozzáállásom belekerült egy negatív spirálba, ennek következményeként már úgy voltam vele, hogy ahhoz is lusta vagyok, hogy vízért kimenjek a konyhába.
Az elmúlt 10 évben mindössze 2 év volt, amit aktív kocogással töltöttem, de annak is már legalább 4 éve...
Persze elhatározások mindig voltak, kisebb-nagyobb sikerrel, de könnyű volt valami indokot találni arra, hogy most miért is nem tudok menni.
Tavaly dec. utolsó napjaiban is persze elkezdtem fogadkozni, hogy febr. 1-től majd futni fogok, hogy szebb, és egészségesebb legyek.
De dec. 31-e kicsit mást hozott, mint amire én számítottam.
Kipofozott az addigi elkényelmesedett állapotomból.
(Leginkább lelkileg, ami elgondolkodásra késztetett, hogy miért is kerültem én ilyen messzire a korábban hőn áhított élettől.)
Nagyon sokmindent megértettem, sok minden került napfényre, és ezeknek a közös nevezője a mozgáshiány lett.
Ez mutatkozik meg teljesen hétköznapi dolgokban is, amiknél igen mélyre kellett ásnom ahhoz, hogy megtaláljam a gyökerét.
(Engedjétek meg, hogy ezt itt most ne fejtsem ki, mert olyan bonyolult, csak annyit modnok, hogy a női minőség megélésének szinte minden terén megmutatkozott a mozgáshiány okozta élethez való hozzáállásom.)
És innentől kezdve már nem lehetett februárig várni.
Akkor, dec. 31-én délután elkezdtem!
Nem futok, nem kocogok, mert azt utálom.
Ezt is meg kellett értenem, hogy nem muszáj szenvednem.
A gyaloglás jól esik, 1 óra intenzív gyaloglás még jobban esik.
Hiába mondják, hogy kocogjak, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy csak gyalogoljak, nem érdekel.
Nekem így jó!
És ami számomra nagyon fontos, hogy nem hagyhatok ki 1 napot sem.
(most ez az ónos eső kicsit elgondolkodtat, de még várok délutánig)
Minden hétköznap fél óra a közeli parkban ami gyönyörű, és változatos terep, hétvégéken pedig 1 óra a patakparton.
Tegnap reggel gyönyörű volt minden:
Ahogy ott gyalogoltam egyedül a "télben" hirtelen rámtört egy régi elfelejtett érzés.
Volt olyan, hogy nem csak a fázásból álltak gyerekkorom síelései.
Volt, amikor szép volt, és jó a sípályán lenni.
Amit én teljesen elfeljetettem, mert eddig csak a hidegre, és a jéggé fagyott lábakra emlékeztem.
5-6 éves korom óta vittek minket a szüleim síelni. Minden téli és tavaszi szünetben. (38 éve nekünk nem olyan felszerelésink voltak, mint amilyenek most vannak.)
A csehszlovák pályák borzalmasak voltak, a lengyelek talán egy fokkal jobbak. Jobb helyekre mi nem járhattunk.
Olyan mély nyomott hagyott ez bennem, hogy mióta magam döntök az életemről, nem járok síelni.
Ezt szegény gyerekeim sínylik meg, mert ők viszont mennének. :(
Ezért volt nagyon érdekes, amit megéreztem. Egy ismerős, és jó érzés, ami a sípályákhoz kötődik.
Gyönyörű, csendes, és hideg volt minden, és én imádtam az egészet.
A hideg levegőt, ahogy átjárja a testemet.
És élveztem, hogy mozgok, és élveztem, hogy nem fázom!
Szóval élvezem az egészet! :)
És tudom, hogy mindez eredményt fog hozni.
Nem csak testileg, hanem szellemileg, és lelkileg is.
Mert ép testben ép lélek!
Mindenkinek szép új évet kívánok!
Ha hasznosnak találtad a bejegyzésemet, kérlek oszd meg a facebookon az ismerőseiddel.
