A fehér korszakom a "szürke nappalival" kezdődően szépen lassan lezárult.
Elkezdtem nyűgnek érezni a fehér-kopott, esztergált tárgyak jelenlétét az életemben.
Először minden elpakoltam, ami után maradt egy szellősebb élettér. (A gyerekek nagy megkönnyebbülésére. Nem osztották a kopott-fehér lakberendezési tárgyak iránti fellángolásomat.)
Pár hónapnyi nyugalom után újra motoszkálni kezdett bennem valami, aztán egyszercsak elemi erővel előtört.
Nem fojtom el, mert tudom, hogy semmi értelme, úgysem hagy nyugodni a dolog, és azt is tudom, hogyha pár tárggyal kielégítem magam még idejében, akkor nem járok úgy, mint Alfred Molina a "Csokoládé"című filmben. (Ha nem tudod, hogy hogyan járt, ajánlom sok szeretettel a filmet megnézésre.)
Erről írok bővebben a PRivát PRovence blogunkon.
Tovább olvasod? Akkor kattints ide » KATT
