Nem is gondolná az ember, hogy mekkora munka előzte meg ennek a tárgynak a meghorgolását.
Így kezdődött minden:
Évek óta fojtogat az az érzés, hogy tele van a szekrényem ruhával, és mégis, ha arról van szó, hogy normálisabban fel kellene öltöznöm, akkor nem tudok mihez nyúlni.
Néhány éve egy kedves ismerősöm ajánlására végigolvastam Marie Kondo könyvét, de engem inkább idegesített, mint tettekre sarkallt.
Idegesített, hogy egyetlen egyszer sem hangzott el a "pocsékolás", a "vásárláskényszer" stb. kifejezések egyike sem, csak a "dobjuk a szemétre".
"Konmaritól" függetlenül a múlt hétvégén megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megszabadulok azoktól a ruháimtól, amik méretben, fazonban, színben nem illenek hozzám.
A ruhák nagyrésze természetesen tetszetős, hordható darab, csak nem nekem. (Nagyrészét nem is én vettem magamnak, hanem mások gondolták, hogy biztosan jól fog nekem állni.)
Minden egyes ruhadarabot felpróbáltam, és a legkritikusabb lányommal véleményeztettem.
Az eredmény két nagy zsák" olyan ruhanemű lett, ami még más számára hordható.
Egy kisebb zsák, amit már nem szívesen adok oda senkinek, mert lejárt az idejük.
És végül néhány korábban szeretett, de mára kicsit feslett, kopott, esetleg foltos pólómat két ujjnyi szélesen felvagdostam, és egy nagyon vastag horgolótűvel új funkciót adtam nekik. Miközben újra megnéztük Zerkula János gyimesi prímás portréfilmjét (szívből ajánlom megnézésre). Ez a vasárnap este méltó megkoronázása volt a hétvégének.
Örömmel nézek rá erre a kis dirig-darab ülőpárnácskára, mert a nagy gardróbrendezésemet szimbolizálja.
Nagyon jó benézni egy olyan szekrénybe, ahol tényleg csak olyan ruhaneműk sorakoznak átláthatóan, amik valóban az enyémek. Nekem állnak jól. :)
